2013. április 2., kedd

Paris Jodo Sai

Nem kicsit késve, de íródik a beszámoló a párizsi eseményről. Valószínűleg folytatásokban.

Nos akkor. Úgy indult a dolog, hogy láttam az EKF honlapon a kiírást és a visegrádi tábor idején meg is kérdeztem Senseit, hogy mehetek-e. A pozitív válasz után írtam a francia szervezőknek, hogy szeretnék menni és részükről lehet-e és amikor tőlük is megérkezett a megerősítés, elkezdtem buszt keresni.

Mint ismeretes, Brüsszel és Párizs között van repülő, megabusz, Eurolines, TGV és rendes vonat, továbbá megosztott autózás, mint utazási lehetőség. Akit érdekelne, utóbbi kb. 25 euró egy útra. A buszt választottam, mivel nem volt sokkal lassabb a többinél, ellenben oda-vissza fizettem 30 eurót, ami lássuk be, ad hoc táborozgatásoknál meglehetősen fontos szempont.

Egy régi kedves ismerős befogadott magához (és jól tartott amíg Párizsban voltam, de ez későbbi mese), így szombaton (Húsvét előtt), már csak arra volt gondom, hogy a) elérjem a vonatot, b) elérjem a buszt. Az a) rész remekül sikerült, éppen csak elnéztem a busz indulási időpontját, így az a) rész utáni időszak enyhén stresszesre sikeredett.

Végülis megérkeztem, Kata szuper kedves volt és kijött elém és kaptam térképet és szombaton várost néztem. Jártam már Párizsban, viszont így másodjára új helyekre is sikerült eljutni. Továbbá felfedeztem a párizsi metrót is, ami hasznos volt, mivel Kata éppen a város ellenkező oldalán lakott, mint ahol a tábor volt.

Vasárnap a harmadik metrón már rögtön belefutottam val közlekedő emberekbe,  így mire megérkeztem, már új ismeretségeket is sikerült szereznem. Mint utóbb kiderült, Wolfgang Marko osztrák és Sumi Yusuke japán jodokákkal hozott össze a sors, akik mindketten godanok (és nagyon türelmes és segítőkész tanárok).

Az első meglepetés akkor ért, amikor a terembe belépve feltűnt, hogy a jelenlevő kb. 60-80 fő nem visel zekkent. Nos, mivel az enyém nem levehető, azonnal sikerült kilógnom a sorból. (Egyébként vasárnap megkérdeztem az új osztrák ismerőseimtől, hogy ez miért van és annyit megtudtam, hogy ez új dolog és valószínűleg költség-megtakarítás céljából találták ki).

Reniez, Fougeray és Marie senseieket látásból már ismertem az Európa-bajnokságról, de nagyon reméltem, hogy sikerült megismerkedni a nagyjából velem egyszintű jodokákkal. Ezen sokat lendített, hogy a bemelegítő kihonok után, Reniez sensei felolvasta a versenyzőket és a végén megkérdezte, hogy van-e esetleg még valaki Magyarországról is. Jelentkeztem, hogy igen, vagyok és így az összes jelenlevő konstatálhatta, hogy aha, tényleg itt vagyok. (Ez utólag hasznomra vált, mert sokan odajöttek beszélgetni és mivel látták, hogy egyedül vagyok, ebédszünetben odahívtak magukhoz meg gyakoroltak velem.) Ezek után szünet következett (ahogy egy francia jodokától megtudtam, a francia táborokban általában sok a szünet, ő éppen ezért szeret német táborokba is eljárni), Chantal Fougeray sensei felírt a versenyzők közé (nem voltak poolok, csak egyenes kieséses szakasz, így ez nem okozott különösebb kavarodást) és Reniez sensei odajött és üdvözölt Franciaországban (ebédszünetben pedig külön odahívott, hogy van-e mit ennem). Nem éppen zárójeles megjegyzés: a franciák roppant kedvesek és szívélyesek a messziről érkezettsokkal. Néhányan udvariasan angolra váltottak és mindenki igyekezett szép és egyszerű franciát beszélni (és szemet hunytak a nyelvtani bakik tömkelege felett).

A szombat délelőtt második felében csoportokba osztva gyakoroltunk. Nidan fokozatig az első öt katával foglalkoztunk. Nagyon érdekes volt a délelőtt, mert egy ismeretlen francia nidannal kerültem párba, aki látszólag egykedvűen gyakorolt. Később volt alkalmam megfigyelni, hogy a franciák általában sokkal visszafogottabban gyakorolnak, elnyelnek mindenféle támadókedvet vagy agresszivitást, ami azért volt különösen érdekes élmény, mert nekem éppen az volt az egyik házi feladatom, hogy próbáljak meg határozottabb, agresszívabb jodót mutatni.

Kaptam rengeteg jótanácsot, Marie sensei az egész harmadik katát átvette velem, hogy javítsa a testtartásomat (sokkal előrébb kell tennem a súlypontomat, gyakorlatilag mindenhol), de a délelőtt nagy tanulsága mégis Patrik senseihez kapcsolódik. Történt ugyanis, hogy miután mindenki megtudta, hogy Magyarországról jöttem, a következő alkalommal, amikor javítani jött, Sumi-san magyarul kezdett el magyarázni (gyönyörű, erdélyi akcentussal beszél magyarul). Itt jutott eszembe, amikor Patrik senseihez odamentem Visegrádon, hogy ha szeretne, flamandul is taníthat és tolmácsolom, ő pedig nyugodtan rábólintott és később beleszőtte a tanításába: "várd a váratlant". Nos, ez alkalommal megbuktam és alaposan leesett az állam.

Ebédszünetben megfagyás ellen szintén gyakoroltunk és az új ismerőseim mind a fent leírt attitűddel gyakoroltak (és szerintem felettébb jól mulattak rajtam).

A délutáni taikai izgalmasan alakult, csak egyenes kieséses szakasz volt, s mivel összekerültem a későbbi győztessel, számomra hamar véget ért a versenyzés, még úgy is, hogy beálltam segíteni tachiként. Így viszont több időm volt nézni a többieket, ami kellemes és tanulságos elfoglaltságnak bizonyult. Nem kis meglepetésemre, az eredményhirdetéskor Reniez senseitől átvehettem a technikai igazgató díját.

Vasárnap délelőtt kihonokat gyakoroltunk, illetve szabad gyakorlás, valamint vizsgák voltak, de erről majd később írok részletesen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése