Vannak
olyan alkalmak, amikor az ember (lánya) rengeteget készül egy
várva várt eseményre, mindent aprólékosan eltervez, majd az élet
(vagy más) keresztülhúzza a számításait és az ember lánya
hoppon marad (vagy nem). Valami ilyesmi történt velünk az utrechti
tábor első napján, amikor a többhetes omote gyakorlás
után (hogy az stabilan menjen és finomíthassuk a részleteket és
elkezdhessük tanulni a chudant), René sensei bejelentette,
hogy nem lesz omote, mert azt már úgyis mindenki tudja,
hanem chudan lesz és második nap gohon no midare (itt
mindenki sűrűn kereste a többiek pillantását, hogy ugye
félrehallottuk és amikor konstatáltuk, hogy mindenki ugyanazt
hallotta, széles vigyor ült ki az arcokra) és kenjutsu (ha
lesz rá idő).
Mindezek
előtt persze még volt, a lassan szokásossá váló előszeminárium.
Idén nem Norbiék késtek, hanem mi és roppant mókás volt az is,
hogy a teremben levő 10 személyből 7 (!!!) magyarul beszélt. Nem
túl meglepő módon a kihonok kerültek elő és René sensei
elsőre nehezen felfogható gyakorlatai (jelentem, így
másodjára/harmadjára már egészen jól követtem az eseményeket
és 'majdnem' lépést tudtam tartani annál a piszok nehéz
csuklógyakorlatnál). A legizgalmasabb az volt, amikor René sensei
az omote katáit alakította át kihonokká (ekkor még
azt hittük, ugye, hogy készülünk a másnapi szemináriumra).
Visszatérve
a szombatra, a bejelentés után egy jó órás kihongyakorlás
következett, majd elkezdtük a chudan katákat. Tavaly már
láttuk őket, videón is megvannak, sőt egy edzést arra szántunk,
hogy Mansfield sensei könyvét és a videókat nézegetve
lekottázzuk a katákat, hogy legyen esélyünk megtanulni őket.
Mégis meglepett, hogy mennyire hasonló sok kata és milyen
finom apróságokban térnek el. Mivel Adél megkért, hogy
gyakoroljunk együtt és ő sem tudta ezt a szériát, eleinte kicsit
izgultunk, hogyan fogunk lépést tartani, de szerencsére idén
tényleg sok idő jutott erre a szériára: az egész napot a chudan
12+1 katájával töltöttük, így a nap végére egészen
stabilan megtanultuk a formákat (persze a nevekkel gondban voltunk).
Másnap
jött a feketeleves: chudan ismétlés – szegény Karen (és
mindenki, aki csak vasárnap jött és nem tudta a chudant)
eléggé szenvedett, s mivel a szombati társaság memóriájának
sem tett jót a finom vacsora (Jef sensei valahonnan szerzett egy
indonéz hölgyet, aki ott, a világ végén főzött egy szuperfinom
vacsorát), így mindent 2-4 alkalommal ismételtünk (aztán
szerintem feladták a reményt), szóval a vasárnap délelőtt jó
fárasztó volt. És utána jött csak a gohon no midare.
Persze,
ha az ember tudja a seiteit
meg a kengomét
és a shinshint
a chudanból,
akkor nem annyira nehéz ez az öt kata,
de azért mégis. Arról van ugyanis szó, hogy ezeket a fiatal
katákat
(a nagyszüleim idősebbek) korábbi katákból rakta össze Shimizu
sensei.
Ezért az ötödik kivételével (amiről jelenleg állítom, hogy
megtanulhatatlan), bár hosszúak, nem nehezek. Végül még a
kenjutsu
elejét
is átvettük, az valahogy nem hiányzott, bár meglepő módon
megragadt valami a tavalyi, szintén átrohanós, szemináriumon
tanultakból.
~~~
Számomra
három dolog miatt volt különösen érdekes a tábor.
Az egyik annak a felismerése,
hogy megint szintet léptem: gyorsabban tanulok, új részleteket
fedezek fel és aminek nagyon örülök, akkor is néha meg tudok
valósítani dolgokat, amikor a partnerem valamit rosszul csinál.
Ehhez
kapcsolódódik a kettes pont, megtapasztaltam, hogy miért a tachi
a
haladó oldal. A hétvégi partnerem Adél volt, aki egyébként
kyusha és
roppant gyorsan tanul (elképesztően sokat fejlődött május óta,
amikor Villingenben láttam, de a szeminárium alatt is). Ennek
ellenére, ha én voltam a tachi,
működőképesek voltak a katáink,
néha még a koreografikus katatanuláson
is túlléptünk, míg fordítva gyakran szétestek a formák. Ergo,
a következő cél, hogy jo
oldalként
is jobb partner legyek és jobban reagáljak egy kevésbé jó
akcióra és lehetőleg kiprovokáljam a jót.
Az
utolsó kevésbé
jodo
specifikus:
ez volt az első olyan tábor, ahová úgy érkeztem, hogy a
résztvevők zöme felismert és rengeteget sikerült beszélgetni
budóról
meg nem budóról
egyaránt. Mókás volt, hogy végre olyanokat is kicsit jobban
megismerhettem, akik egy éve arckönyv-barátaim, többet látom
őket, mint a klubtársaimat vagy a szüleimet és eddig mindig
elakadtunk a köszönésnél. Ennek az egyik következménye, hogy
mostantól tervezünk összejárni koryut
gyakorolni a gentiekkel.
