Utrechti Jodo Koryu Tábor

Vannak olyan alkalmak, amikor az ember (lánya) rengeteget készül egy várva várt eseményre, mindent aprólékosan eltervez, majd az élet (vagy más) keresztülhúzza a számításait és az ember lánya hoppon marad (vagy nem). Valami ilyesmi történt velünk az utrechti tábor első napján, amikor a többhetes omote gyakorlás után (hogy az stabilan menjen és finomíthassuk a részleteket és elkezdhessük tanulni a chudant), René sensei bejelentette, hogy nem lesz omote, mert azt már úgyis mindenki tudja, hanem chudan lesz és második nap gohon no midare (itt mindenki sűrűn kereste a többiek pillantását, hogy ugye félrehallottuk és amikor konstatáltuk, hogy mindenki ugyanazt hallotta, széles vigyor ült ki az arcokra) és kenjutsu (ha lesz rá idő).

Mindezek előtt persze még volt, a lassan szokásossá váló előszeminárium. Idén nem Norbiék késtek, hanem mi és roppant mókás volt az is, hogy a teremben levő 10 személyből 7 (!!!) magyarul beszélt. Nem túl meglepő módon a kihonok kerültek elő és René sensei elsőre nehezen felfogható gyakorlatai (jelentem, így másodjára/harmadjára már egészen jól követtem az eseményeket és 'majdnem' lépést tudtam tartani annál a piszok nehéz csuklógyakorlatnál). A legizgalmasabb az volt, amikor René sensei az omote katáit alakította át kihonokká (ekkor még azt hittük, ugye, hogy készülünk a másnapi szemináriumra).

Visszatérve a szombatra, a bejelentés után egy jó órás kihongyakorlás következett, majd elkezdtük a chudan katákat. Tavaly már láttuk őket, videón is megvannak, sőt egy edzést arra szántunk, hogy Mansfield sensei könyvét és a videókat nézegetve lekottázzuk a katákat, hogy legyen esélyünk megtanulni őket. Mégis meglepett, hogy mennyire hasonló sok kata és milyen finom apróságokban térnek el. Mivel Adél megkért, hogy gyakoroljunk együtt és ő sem tudta ezt a szériát, eleinte kicsit izgultunk, hogyan fogunk lépést tartani, de szerencsére idén tényleg sok idő jutott erre a szériára: az egész napot a chudan 12+1 katájával töltöttük, így a nap végére egészen stabilan megtanultuk a formákat (persze a nevekkel gondban voltunk).

Másnap jött a feketeleves: chudan ismétlés – szegény Karen (és mindenki, aki csak vasárnap jött és nem tudta a chudant) eléggé szenvedett, s mivel a szombati társaság memóriájának sem tett jót a finom vacsora (Jef sensei valahonnan szerzett egy indonéz hölgyet, aki ott, a világ végén főzött egy szuperfinom vacsorát), így mindent 2-4 alkalommal ismételtünk (aztán szerintem feladták a reményt), szóval a vasárnap délelőtt jó fárasztó volt. És utána jött csak a gohon no midare. Persze, ha az ember tudja a seiteit meg a kengomét és a shinshint a chudanból, akkor nem annyira nehéz ez az öt kata, de azért mégis. Arról van ugyanis szó, hogy ezeket a fiatal katákat (a nagyszüleim idősebbek) korábbi katákból rakta össze Shimizu sensei. Ezért az ötödik kivételével (amiről jelenleg állítom, hogy megtanulhatatlan), bár hosszúak, nem nehezek. Végül még a kenjutsu elejét is átvettük, az valahogy nem hiányzott, bár meglepő módon megragadt valami a tavalyi, szintén átrohanós, szemináriumon tanultakból.

~~~

Számomra három dolog miatt volt különösen érdekes a tábor.

Az egyik annak a felismerése, hogy megint szintet léptem: gyorsabban tanulok, új részleteket fedezek fel és aminek nagyon örülök, akkor is néha meg tudok valósítani dolgokat, amikor a partnerem valamit rosszul csinál.

Ehhez kapcsolódódik a kettes pont, megtapasztaltam, hogy miért a tachi a haladó oldal. A hétvégi partnerem Adél volt, aki egyébként kyusha és roppant gyorsan tanul (elképesztően sokat fejlődött május óta, amikor Villingenben láttam, de a szeminárium alatt is). Ennek ellenére, ha én voltam a tachi, működőképesek voltak a katáink, néha még a koreografikus katatanuláson is túlléptünk, míg fordítva gyakran szétestek a formák. Ergo, a következő cél, hogy jo oldalként is jobb partner legyek és jobban reagáljak egy kevésbé jó akcióra és lehetőleg kiprovokáljam a jót.

Az utolsó kevésbé jodo specifikus: ez volt az első olyan tábor, ahová úgy érkeztem, hogy a résztvevők zöme felismert és rengeteget sikerült beszélgetni budóról meg nem budóról egyaránt. Mókás volt, hogy végre olyanokat is kicsit jobban megismerhettem, akik egy éve arckönyv-barátaim, többet látom őket, mint a klubtársaimat vagy a szüleimet és eddig mindig elakadtunk a köszönésnél. Ennek az egyik következménye, hogy mostantól tervezünk összejárni koryut gyakorolni a gentiekkel.